Konstans szarul vagyok. Persze tudtam, hogy így lesz. Előre sejtettem, hogy ha ennyi dolgom van, előbb utóbb a tököm kilesz vele. Szeretem a leterhelést, csak azt nem, amikor határidőre várnak mindent, és egyszerre hatszáz fronton kell teljesíteni, közben pedig az, amit igazán szeretnék, legesleghátra szorul. Ilyenkor minden vacak, és nem tud senki felvidítani. Előbb utóbb egyszer csak elmúlik magától. A vizsgaidőszakom teljesen tönkre fogja vágni a karácsonyt. Vagy fát díszítek vagy tanulok, nade a kettőt együtt...
Ha az ember blogot ír, automatikusan vállalja, hogy akárki olvashatja, igaz? Egyrészt ezért is írom. Másrészről elég frusztráló, mert vannak dolgok, amiket esetleg nem írhatok le, mert tudom, hogy valaki olvassa. Vagy valakik. Persze ilyenkor megkérdőjeleződik, hogy mi értelme ennek az alakoskodó blogolásnak. Írjunk le mindent, vagy ne is blogoljunk, nemigaz? Tiszta nevetséges az egész. Szoktam olvasni Timi blogját. Ő meg az enyémet. Szia Timi! :)
Tiszta röhej, de komolyan. Szánalmak a köbön. Meg hogy ilyen idézeteket találok:
"Azt állítani, hogy megszűntél szeretni azt, akit valaha jobban szerettél bárki másnál a világon, az hazugság lenne. De továbblép az ember. Nem igaz? Tovább kell lépni."
Legalább beszámolhatnék aktív továbblépésről, de a maximum, ami felmutatható, még mindig a "ha nem beszélünk, nem látlak és nem gondolok rád akkor okésan vagyok" című dolog, ami elég kiábrándító. És akkor még álmodok is róla, hát erre mondom, hogy basszák meg az álommanók, kell még engem éjszaka is cseszegetni.
És igazából még mindig ott tartok, hogy élünk, éldegélünk, de semmi sem fix, a gyökerek kitépődtek, egyszer az érettségimmel, egyszer ott augusztusban, az, aki én vagyok, vagy aki akkor voltam, elúszott valahova, a mostani valami árnyék, valami olyan létező, ami létezik, mert mást nem tehet, de a meggyőződés, a lelkesedések, az őszinte érzelmek... Azok hiányoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése