Break your barriers project - Zakopane

No szóval, a múlt hetet Lengyelországban töltöttem, egy nemzetközi projekt résztvevőjeként. Maga az ötlet, hogy megyek, elég spontán jött: Az ELTE osztotta meg a lehetőséget a facebookon, én rákattintottam, szimpatikusnak találtam, jelentkeztem - és pár nap múlva már hívtak is, hogy mehetek. A szervezet, amin keresztül részt vettem a programban, a Cromo Alapítvány, amiről korábban nem is hallottam, viszont a kiutazásom előtt elmentem az irodába a többi résztvevővel, hogy kicsit átbeszéljük a dolgokat. Az Alapítványnak egy fél évig az önkéntese leszek, de csak havi két nap munkát várnak el tőlem, és elég érdekesnek is ígérkeznek a feladatok.

Maga a program, úgy tudtuk, színházi és táncos workshopokból fog állni, amik segítségével társadalmi kérdésekről beszélgetünk majd. A magyar csapat - 7 lány - legtöbbje mind szakmai érdeklődésből vágott neki a projektnek. Éva, aki köztünk a legidősebb volt, és ezért vezetőnkké avanzsált, pszichológusként dolgozik érzékenyítő programokon. Juli szintén pszichológusnak tanul, Janka és Sári szociális munkások, a színházi részhez pedig Anna és Viki kötődtek színészként, drámapedagógusként. Péntek délelőtt egy kisbusszal vágtunk neki az útnak, és egészen hamar, alig hat óra alatt érkeztünk meg Zakopane mellé a szálláshelyünkre.

Egy panzióban szállásoltak el minket, csak mi, a programok résztvevői laktunk benne. A magyarokon kívül még négy nemzet, a litvánok, a lengyelek, az olaszok és a törökök vettek részt a projektben, és igyekeztek is minket már kezdettől fogva vegyíteni, én például egy litván lánnyal voltam egy szobában. A panzió egyébként nagyon kis csinos volt, de sajnos a közösségi terei - az ebédlő és az alagsori terem - nem igazán voltak alkalmasak arra, hogy egyszerre 36 ember táncoljon-mozogjon bennük. Meg kell említsem még a kosztot, ami szerzett nekünk pár mulatságos pillanatot. Bőségesen kaptunk enni és nagyon finom is volt, reggelire svédasztal (bár nem túl nagy választékkal, egy hétig rántottát ettem zsömlével) ebédre és vacsorára pedig meleg étel. A vicc az volt, hogy ebédre minden nap (igen, nem túlzok, minden nap) krumplipüré volt valamilyen panírozott hússal. A levest és a salátát variálták, de a főfogás mindig ugyanaz volt. Rántott csirkemell, rántott csirkecomb, sertésszelet - köretnek pedig ugyanaz a krumplipürégombóc, a tetején kaporral. Akartam is szólni miatta, vagy legalábbis megkérdeztem volna, ez itt Lengyelországban normális-e, de végül is nem tettem.

Ami még klassz volt, hogy teából és kávéból mindig lehetett venni, úgyhogy napjában ötször-hatszor is nekiálltam készíteni magamnak egy teát, sőt, a hét második felétől elkezdtem kávézni is, ami abszolút nem jellemző rám. Gondolkodtam is rajta, vajon a teából van-e káros mennyiség. Remélem nincs.

Ami a workshopokat illeti, sajnos csalódást okoztak, mivel az én elvárásaimat - társadalmi kérdésekről való beszéd, szakmai fejlődés - cseppet sem elégítették ki. A trénerünk, Simon ráadásul egy tuskó volt, hiteltelenül beszélt, idegesítő frázisokat durrogtatott, és úgy tűnt, ő maga sem tudta, hova szeretne kilyukadni az óráin. Kezdettől fogva a csapatépítés volt a fő mottója. Ez persze önmagában nem rossz dolog. De úgy éreztem, a legelső perctől azt várja el, hogy úgy bánjunk a másikkal, mintha régi legjobb cimboránk volna. Ez egyrészt magába foglalt olyan gyakorlatokat, amiken hozzá kellett érni a másikhoz (ami nekem elég kellemetlen) másrészt olyanokat, amik fejlesztik a group energy-t. Rögtön az első napon például olyan feladatot adott, hogy álljunk fel néhányan az amúgy is elbaszott méretű teremben, és kezdjünk el együtt, lassan elindulni és össze-vissza járkálni fel és alá. Fokozatosan gyorsítsuk a tempót egészen futásig, majd lassuljunk le. Mindezt mindenféle külső segítség, instrukció nélkül, kizárólag úgy, hogy egymást figyeljük, és megpróbálunk egyként létezni, mozogni. A gyakorlat borzasztó sokáig tartott (majdnem tíz percig) és közben mást sem csináltunk, csak néztük azokat, akik épp mozognak. Nem mondom, van valami érdekes ebben a feladatban, de nézni halálosan unalmas volt, és részt venni benne sem volt nagy élmény. Simon viszont rögtön azt magyarázta, milyen fantasztikus ez az egyként létezés, a "tension" és ez mekkora óriási dolog. A legidegesítőbb számomra az volt, hogy ezzel a dumával a projekt végéig sem állt le. Minden nap legalább kétszer-háromszor összehívott minket, álszent-komoly fejet vágva, mintha a mondandójával éppen a világot tervezné megváltani, és elmagyarázta, mennyire csodálatos, hogy együtt vagyunk, együtt dolgozunk, feladtuk az egónkat a csoportért, és ez az állapot, amiben vagyunk, milyen fantasztikus és milyen jó. Egy idő után, mikor az átszellemült fejével letérdelt a körünk közepére, már biztos lehettem benne, hogy legalább tízszer meghallgathatom a "group energy" és a "special moment" kifejezéseket. De hiába beszélt a dologról, én semmit nem éreztem abból, hogy egységgé váltunk volna. Bár egyre jobban megismertük egymást, mégis idegenek maradtunk, a feladatok pedig ostobák vagy unalmasak voltak. 

Az érdekes azonban az volt, hogy ez rajtunk, magyarokon kívül senkit sem zavart, mi viszont majd' megőrültünk tőle. Anna és Janka már az első naptól fogva elkezdték mondani, hogy az egész mennyire szakmaiatlan és elfuserált, hamarosan Juli és Sári is csatlakozott a kórushoz, én viszont csak pár nap után jutottam el addig, hogy belássam: itt bizony tényleg valami egészen más történik, mint amit vártam. Viki és Éva sem voltak elégedettek a helyzettel, de őket a sors, úgy tűnik, angyali nyugalommal áldotta meg. Én sem tartom magam kifejezetten agresszív és kritikus embernek, de volt pár alkalom, amikor nálam is kiborult a bili, és falra tudtam volna mászni az emberek ostobaságától és az idegességtől. Viszont azzal sem értettem egyet, amit többen csináltak közülünk, nevezetesen, hogy egy idő után már semmi nem volt jó, folyton ment a sírás-rívás, panaszkodás olyan dolgok miatt is, amik teljesen apróságok voltak. Néhányan el-elmaradoztak a workshopokról, mondván, inkább otthoni feladatokkal foglalkoznak, mert az hasznosabb, és nem vettek részt a végső, közös produkciónkban is, de erről még szót ejtek.

Az elégedetlenségünk nálunk akkora méreteket öltött, míg másoknál semmi jele nem mutatkozott, hogy kénytelen voltam arra gondolni, hogy itt valamiféle nemzeti sajátosságról lehet szó. Lehetséges, hogy kifejezetten magyar dolog kiállni a véleményünkért, hangot adni nemtetszésünknek, illetve ezzel túlzásba esni, mindent kritizálni, pampogni, magunkat jól nem érezni? A többi nemzeten ugyanis az látszott, hogy ha vannak is dolgok, amik nem tetszenek nekik, nem foglalkoznak vele, és inkább hangsúlyozzák a projekt jó oldalait. Az olaszok, akik szinte kivétel nélkül színházi szakemberek voltak, kezdettől fogva igyekeztek együtt dolgozni Simonnal, ötleteket adtak neki és maguk is kiálltak a "legyünk egy csapat" elve mellett. A litvánok és a lengyelek is részt vettek mindenben, ami nem tetszett nekik, arról csak zárójelben ejtettek szót. A törökök pedig egy szót sem tudtak angolul, ezért mindenben lelkesen és mosolyogva vettek részt, bár kétlem, hogy közben tudták volna, mi történik velük.

A workshopok alatt főleg két eseményre készültünk. Az első egy flashmob volt, amit kedden adtunk elő a belvárosban, a másik pedig egy előadás, amire pénteken került sor egy pubban. Ezek azért egész izgalmasak voltak, főleg a flashmob, mert elképesztően jópofa műfaj, és korábban még nem volt részem benne.

A villámcsődület (vagy angolból átvett szóval flash mob, olykor helytelenül: flashmob) emberek előre szervezett csoportosulását jelenti; hirtelen jön létre valamely nyilvános helyen, a résztvevők valami szokatlant csinálnak, majd a csoportosulás ugyanolyan hirtelen fel is oszlik. A villámcsődület viszonylag új társadalmi jelenség, az első 2003 májusában volt New York Cityben. Célja a figyelemfelkeltés, a hétköznapi ember elgondolkodtatása. Bár a villámcsődületnek nincs politikai célja vagy színezete, a média olykor tévesen politikai demonstrációkra is használja a flash mob megnevezést. /Forrás: Wikipédia/

A mi flashmobunk célja a szórakozáson kívül az volt, hogy reklámozzuk a pénteki előadásunkat. Elmentünk Zakopane sétálóutcájához, ahol szuvenírboltok, éttermek és sajtosbódék várják a turistákat. Elhelyezkedtünk úgy, hogy minden nemzet egy-egy utcai lámpa területét birtokolta, aztán nekikezdtünk egy kis bevonó játéknak, amit minden nemzet maga talált ki. A miénk az volt, hogy elkezdtünk labdázni egy láthatatlan labdával - egymásnak dobáltuk, pattintottuk az utca közepén, azt, aki pedig arra járt és megbámult minket, megpróbáltuk bevonni. Az igazság az, hogy sajnos ebben az időpontban nem volt túl sok ember az utcán, és még kevesebb olyan, akit érdekelt volna, mit csinálunk, de azért mókás volt. A színészkedés után énekelni kezdtünk, mindenki a saját nyelvén. Ez volt az olaszok dala, élőben sokkal, de sokkal zseniálisabb volt, sajnos a videó nem igazán adja vissza, de azért ideteszem. :) Mi magyarok Az utcán-t énekeltük. Ez a próbán akkora sikert aratott, hogy azt beszéltük, ez lesz a flashmobunk végén a közös dal, amit mindnyájan együtt éneklünk. Az egyéni nóták után ugyanis egy kupacba csődültünk, magasba emeltünk két embert, akik vezényeltek nekünk, majd egy intésükre mindenki elhallgatott, és elkezdtük együtt énekelni Az utcán-t, de úgy, hogy egyesek a zenekart játszották: a csapatot Daniel vezette, aki úgy tett, mintha trombitálna, de voltak még dobosok, cintányérosok, akik ritmust adtak nekünk. A többiek énekeltek, persze mi, magyarok próbáltunk leginkább harsogni, mert csak mi tudtuk helyesen a szöveget. De a "bár tudnám, hova, de hova, de hova megyek" sorok megtanulása senkinek sem okozott nehézséget, azt mindenki együtt fújta, és egészen érdekes élmény volt úgy kígyózni végig Zakopane sétálóutcáján, hogy az egész csoport a mi magyar dalunkat zengi. Annyiszor énekeltük el, hogy azt hittem, kiköpöm a tüdőm, de végül nagy kört alkottunk, eldaloltuk újra, aztán Daniel trombitaszavával az egésznek vége lett, szoborként megmerevedtünk... és elfutottunk a szélrózsa minden irányába! Huss, mintha nem is történt volna semmi. Tök jó volt részt venni ebben, amit sajnálok, hogy tényleg nem volt túl sok ember arrafelé, aki látta volna. De milyen mókás lenne megcsinálni ezt turistaszezonban a Váci utcán! Haha!

A végső előadásra tulajdonképpen csak két napot készültünk - szerdán és csütörtökön. Volt, hogy két csoportban dolgoztunk, voltak táncosok és színházasok - én a táncosokkal tartottam, mert nem bírtam Simon fejét, de a tánctanár, Eliza sem volt sokkal jobb, a mozgása egy rúdtáncos benyomását keltette, és elég arrogánsan viselkedett a bandával - mintha elvárta volna, hogy rögtön tökéletesen értsünk mindent úgy, hogy a többség életében nem táncolt még. No mindegy, nem panaszkodom, nem volt olyan vészes, de hát ez is egyszerű táncóra volt, társadalmi kérdésekhez sehogy se kapcsolódott. Az már érdekesebb volt, mikor elkezdtünk együtt dolgozni, és összetenni a mi részünket a színházasokéval. A darabunk témája - hogy végre, végre, végre képbe kerüljön valami társadalmi kérdés is - a common Europe volt. Az előadásunk végül - amiben szinte egyáltalán nem beszéltünk, csak énekeltünk és mozogtunk - roppant művészire sikeredett, és az én érzésem szerint kicsit el is veszett benne a mondanivaló. Mire sor került az előadásra, Anna, Janka, Sári és Juli annyira kiborultak, hogy úgy döntöttek, részt sem vesznek benne. Péntek délután bebuszoztunk Zakopanéba, az előadásunk egy szórakozóhely felső szintjén volt, ahol a bárpult mellett egészen nagy tér állt rendelkezésünkre, a nézők székei pedig körben helyezkedtek el. Volt hely hangszereknek is, ugyanis zenészek is voltak a csapatunkban, akik zongorán, gitáron és tangóharmonikán szolgáltatták az aláfestő muzsikát - hihetetlen tehetséggel. Well, nem tudom, kik voltak a nézőink, de a felét-háromnegyedét egy értelmi fogyatékos csoport tette ki. Hogy ők hogyan értelmezték maguknak az amúgy is fura előadásunkat, igazán nem tudom. A darabunk egy diktátor-jelenettel indult, majd Bábelt adtuk elő, ahol nagy kupacban egymáson fetrengve próbáltunk kommunikálni egymással, persze sikertelenül. Ezután kábé tíz percig más se történt, csak zongoraszóra kígyózó mozgással szavakat írtunk a levegőbe, ezután jött tánc, egy ősi törzsi esküvő bemutatása, még több tánc, majd egy kis bohóckodás, a darabunk végül a Happy birthday eléneklésével zárult. Nem értitek? Nyugi, én sem. 

Mindenesetre most jön valami, amit magam sem tudom, hogy írjak le vagy fogalmazzak meg, de fantasztikus volt. A darabunkban nem voltak meghatározott szerepek: mindent együtt, egyszerre csináltunk, ugyanolyan egyszínű, fekete öltözékben. És mikor befejeztük az előadást, és hátramentünk az öltözőbe megkönnyebbülten, hirtelen megvalósult az, amiről Simon egész héten papolt: csapat lettünk. Összeölelkeztünk egy nagy körben, és meglepetten éreztem, hogy elkezdek könnyezni a meghatottságtól. Igyekeztem visszatartani, aztán feltűnt, hogy már legalább a társaság fele bőg, úgyhogy inkább én sem igyekeztem visszafogni magam. Éljeneztünk, tapsoltunk, összepacsiztunk, aztán elkezdtük egyenként megölelni egymást. De nem csak úgy egyszerűen, hanem tényleg hosszan tartóan és szorongatósan, és közben bőgtünk, mint egy baba. Esküszöm, fogalmam sincs, mi történt. De attól a pillanattól fogva úgy éreztem, hogy egy egységgé váltunk. És én ugyan határozottan nem vagyok ölelgetős típus, most azonban borzasztóan jólesett mindenkit hosszan megszorongatni. Sajnáltam a lányokat, akik kimaradtak ebből. Ez a csapat-érzés a projekt utolsó napjáig elkísért minket, a búcsúbulin közös zenélés, éneklés, táncolás és ismételt sírások sorozata volt jellemző. Az egész társaság olyan felfokozott érzelmi állapotba került, hogy a fiú-lány viszonyok is teljesen megváltoztak. Az utolsó estéken teljesen normális volt, hogy random emberek összeölelkeznek vagy éppen csókolóznak, majd a következő órában egy teljesen más emberrel teszik mindezt. Azon kívül, hogy az embernek egyből az jut eszébe, hogy "persze, fiatalok, össze vannak zárva tíz napig és nem tudnak uralkodni a hormonjaikon" határozottan azt hiszem, hogy volt itt valami, ami az érzelmekre hatott, hogy ez az állapot azért tudott kialakulni, mert az emberek lelke került hirtelen közel egymáshoz. Nem tudom, érthető-e ez így. Mindenesetre utoljára hasonlót a BK táborban tapasztaltam, és az sem teljesen ilyen volt. Ez egy olyan rendkívüli élmény volt számomra, ami hirtelen az egész projektet más színben tüntette fel. Igaz, nem kaptam meg, amit vártam, de kaptam valami egészen mást, egészen érdekeset. Az, hogy egy hét alatt egy csapat idegen, különböző nemzetiségű ember eljuthat idáig, egyszerűen fantasztikus. (Miután elmeséltem neki, Bálint félve kérdezte, én is összesmártam-e random emberekkel. Nos, határozottan nem tettem ilyet, de zárójelben megjegyzem, hogy ez kizárólag rajtam múlt.)

Ami még nagy élmény volt mindenkinek, az a nemzetközi estek sorozata volt. Minden este más ország mutatkozott be. Mi, magyarok kezdtük, volt kvízünk, dal -és tánctanításunk, Túró Rudink, Pick szalámink és pálinkánk. A lengyelek és a litvánok is jeleskedtek a tánctanításban, sőt, nekik még népi viseletük is volt. A törökök estje is jól sikerült ahhoz képest, hogy alig tudtak angolul: egy esküvőt játszottak el nekünk, amibe minket is bevontak. Az olaszok persze hatalmas színészkedést csaptak, rendeztek nekünk buta kvízt, aminek megkoronázásaként csókolózós feladatot kaptunk - az alapján kaptunk pontokat, hogy a csoportból hányan csókolják végig a 3 olasz lányt és az 1 meleg olasz fiút. Nem tudom, miféle elmebeteg ötlet ez, mindenesetre a csapatunkból mindenki megcsinálta, csak én nem. Úgy tűnik, prűd vagyok.

Az olaszok egyébként sem zavartatták magukat semmin, lazák és jópofák voltak, és nagyon érzelmesek. Ismét beigazolódni látszott tehát egy sztereotípia. (Próbáljunk meg valakit lesmárolni, és csak aztán gondolkodjunk el, vajon egyáltalán akarja-e, vagy esetleg meglepő módon szeretne-e hűséges maradni a barátjához.)

Lengyelországból sajnos nem sokat láttam, mert kirándulásra csak egy napot, a szombatot szántuk. A táj mindenesetre nagyon szép volt, mindenütt magas, hósipkás hegyek (nekünk ilyen miért nem jutott? Vissza Trianont!), fenyőfák, faházikók kéményükből gomolygó füsttel, legelésző báránykák... Mint egy képeskönyv, amerre a szem ellát. Sokat fotóztam, szuvenírnek pedig sajtot, karamellát, meleg, között zoknit és mamuszt hoztam haza.

A szociológia terén nem fejlődtem sokat. De megismertem pár jópofa csapatépítő játékot, és megtapasztaltam egy olyan érzést, amiben még nem volt részem, de azt hiszem, fel fogom tudni ezt még használni a későbbiekben. És bár úgy érzem, nem igazán fogom tartani a külföldi résztvevőkkel a kapcsolatot - a projektnek vége, bennem is lezárult - azért nem felejtek. A magyar lányokat pedig egészen megkedveltem, remélem, klassz lesz velük együtt dolgozni a Cromónál.

(Ha végigolvastad ezt a bejegyzést, fogadd meleg kézszorításomat. Büszke vagyok rád!)