Ma

Végre valahára behoztam a lemaradásomat, és a mai napról fogok blogolni. Bár tulajdonképpen nem nagy szám.

Mivel hajnalig skypeoltam Chozzal, kb. délben keltem fel és néztem meg az üzeneteimet. Hannah az egész napot a családjával tölti, akik holnap utaznak el a városból, szóval mondhatni, egyedül maradtam. Azért néhány óráig lefoglaltam magam, mert volt pár elintéznivalóm. Elbicikliztem az egyetemre, és befizettem az ESN szombati útjára, ami valahol Amszterdam mellett lesz egy szélmalmos mezőn. Visszafelé beugrottam a szupermarketbe, és vettem egy csomó kaját. Sok ideig tartott, mert mindenhol hosszasan válogattam. Az ESN-hétvégén kaptunk rendes vacsorát, de ennek a boldog időszaknak vége, ráadásul a közelben semmi kajálda nincs, és minden nagyon drága. Magamnak kell kaját főznöm valahogy. :-/ Elég zavarba ejtő volt, hogy a boltban leszólított egy kövér srác, és mondott valamit hollandul, majd mikor angolul visszakérdeztem, azt mondta: "You should be a beauty queen", és elkezdett kérdezgetni, hogy ki vagyok és mit csinálok itt, és hogy szoktam-e bulizni, és el akart hívni szombatra, hogy megigyunk valamit és bulizzunk egyet. Szörnyen zavarban voltam, le akartam rázni, de egyáltalán nem vette a lapot, úgyhogy végül ott hagytam, de nem tudtam előle elbújni, mert még legalább kétszer megtalált miközben kaját vettem, és mikor a pénztárnál álltam sorba, még akkor is ott mondta mellettem, hogy nem kéne annyit tanulnom, és kéne egy kicsit buliznom is. Kicsit félelmetes volt. Engem otthon sem szólított le így soha senki.

Nagyon nehéz volt hazacipelni a sok kaját, de itthon végre főzhettem magamnak tésztát paradicsomszósszal. Tudom, nem valami kreatív kaja, de ez jött össze. A konyhában rendet kéne rakni, és tartanunk kéne egy folyosógyűlést, de hiába készítettünk Hannah-val facebook csoportot és írtuk ki az ajtóra, hogy csatlakozzanak, eddig senki sem volt képes megtenni.

Evés után lementem a kisboltba, és feltöltöttem 10 eurót a SIM-kártyámra. Aztán visszajöttem, és itt volt a baj: betettem az új SIM-kártyát a mobilomba, és kiírta, hogy kéri a hálózatzár kódját, én pedig nem tudtam, hogy ez micsoda, mert akit kérdeztem, annak eddig minden simán ment, és hiába írtam be PIN-kódot vagy akármit, nem fogadta el. Az egész valahogy megint újra elkeserített, hogy nem tudom mit kéne tennem. Este beszéltem apuval, és ő persze tudta, hogy hohó, hiszen mi a telefont a T-Mobile-nál vettük, a készülék nem kártyafüggetlen, és nem fogadja el a Lebara SIM-kártyát. Ez persze megint egy csomó felesleges bonyodalmat jelent: vagy vásárolnom kell valamilyen vacak, másik készüléket, vagy el kell vinnem a telót valami olyan szervizbe, ahol fel tudják törni a kódot. De miért pont velem történik ez az egész? Így is túl sokat tököltem, már rég rendelkeznem kéne holland számmal, és fogalmam sincs, merre menjek, hova forduljak. Persze biztos megoldom valahogy, írtam Timinek, és ha ő nem tud segíteni, akkor majd szólok Lisának, a buddymnak - de akkor is, elkeserített ez az egész.
Ráadásul itthon töltöttem az egész délutánt. Hannah nincs itt, szóval egyedül maradtam. Feltöltöttem a képeket fb-ra, írtam blogot, csekkoltam a BK-t, és persze eltelt az idő, de akkor is rosszul éreztem magam, és végig nyomasztott, hogy egyedül vagyok, és ha belefulladnék a kanálisba, nem tűnne fel senkinek a hiányom.
Egy hét múlva kezdődik az egyetem, és akkor végre lesz valami elfoglaltságom. Most még egy kicsit magányos vagyok és nyugtalan. Az jutott eszembe, hogy akkor éreztem magam így utoljára, mikor Gábor szakított velem két héttel a gólyatábor előtt: még nyár volt, és nem volt semmi dolgom, de nem találkozhattam senkivel, és hiába ellenőriztem hárompercenként a telefonomat, nem keresett senki.