Jó rég blogoltam! Igaz, már egy hete volt, de meg kell említenem, hogy sikeresen visszabuszoztam Amszterdamba múlt vasárnap. Fail: otthon hagytam a laptopom töltőjét. Most Dani gépéről vagyok fent, meg úgy általában mindig.
A buszút... Nos, az nem sokkal volt jobb, mint első alkalommal. Ezúttal egészen bizonyossá vált sanda gyanúm, hogy az utazásnak ezt a módját az alsóbb társadalmi rétegek használják. Végül is jogos: azok, akik nem engedhetik meg a repülőt...
Tehát, tele volt a busz furcsa, nem túl intelligensnek tűnő, néha egészen ijesztő emberekkel. Bécsig a magyar busszal utaztam, békésen bambulok magam elé, mikor egyszer csak előbukkan a mögöttem ülő srác feje a szék támlája fölött, és megkérdezi: "Kérsz egy szendvicset?" - Semmi köszönés, vagy ilyesmi, eléggé meglepődtem, de azért igyekeztem kedvesen visszautasítani az ajánlatot, és onnantól kezdve próbáltam látványosan elfoglalni magam, mert féltem a további közeledésétől. Persze nem úsztam meg: kellett egy kicsit beszélgetni arról, hova megyek, miért megyek oda... Ő elmondta, hogy Londonba megy, ott dolgozik (fellélegeztem, mert ez azt jelentette, hogy én átszállok a buszról később, ő pedig nem) és mondta, hogy látogassam meg. Egészen komolyan gondolta! Hozzátette, hogy Kardos Pityunak hívják, vegyem fel facebookon, onnan ismerhetem meg, hogy a profilképén borosüveggel pózol. Seriously?! Alig vártam, hogy lemeneküljek a buszról, de előtte még adott egy kártyát amire felírta a nevét és az email címét, és ismételten felajánlotta, hogy látogassam meg. Ijesztő volt...
Bécsben tehát átszálltam a szlovák buszra, néhány érdekes alak társaságában. Egy magyar nő folyton panaszkodott és méltatlankodott, úgy érezte, mindig fontoskodnia kell, amivel csak önnön ostobaságát bizonyította be. A felszállás előtt hosszasan prédikált arról, hogy "általában az átszálló utasokat engedik fel előbb a buszra, és csak aztán az újakat, és most aztán nagyon kíváncsi, hogy itt hogyan lesz, és ő nem is tudja, mit csinál, ha nem tartják be ezt az íratlan szabályt". Erős késztetést éreztem arra, hogy megkérdezzem, ugyan mi a fenét számít, ha mások előbb jutnak fel a buszra, mint ő, de nem tettem. A buszon végig előttem ült, és járatta a száját.
Mellettem egy fiatal roma srác foglalt helyet, kedves volt, de szintén zavarba ejtően primitív. Gyakran telefonált, egyszer valakinek arról magyarázott, milyen volt fiatalabb korában füvet termeszteni, aztán hozzátette, hogy most már hagyják őt ki mindenféle ilyen bizniszből, nem akar belekeveredni; nem sokkal később azt ecsetelte, hogy mennyire aggódik, hogy tőle van a gyerek. Kész szociológiai tanulmány volt ez a buszút!
Félreértés ne essék: nem akarok lenézni másokat csak azért, mert rosszabb a helyzetük, de tényleg sok volt nekem hirtelen rádöbbenni akkor, hogy a többség körülöttem valóban alantabbról jön. Nem érintkezem gyakran ilyen emberekkel, és bár tudok a létezésükről, egészen meglepő néha ezt meg is tapasztalni.
Kétszer állítottak meg, hogy ellenőrizzék az úti okmányokat, félálomban zötyögtem végig. Órákig egy pózban ültem, és elültem a fenekem. Komolyan! Az első két nap még csak fájt, aztán feltűnt, hogy ha ráülök, rendszeresen zsibbad. Még most se múlt el. Kicsit aggódom. Dani azt mondta, van rá gyógyszere. Remélem nem lesz életem végéig fenékzsibbadásom. Rém kellemetlen volna.
Dani egyébként kijött elém a buszhoz és nagyon kedves volt, bár én nem igazán voltam még egy darabig használható állapotban. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése